Bemutatkozás
A hidegháború és főleg a vietnámi háború hadtörténetének rajongójaként mindig kutattam az újabb tudás megszerzésének lehetőségét.
Mivel számtalan, a háborúval kapcsolatos facebook csoport tagja vagyok, szerencsémre sikerült olyan emberekkel kapcsolatba lépnem, akik első kézből szolgálhattak információval a történelem ezen szegmeséről. Az egyik ilyen csoportban barátkoztam össze Reed Cundiff Úrral, aki a 173. Légimozgékonyságú Dandár Mélységi Felderítő Csoportjának őrmestere volt 1966-1967. között.
Megegyeztünk vele egy interjú-blog létrehozásáról, ami mélységi felderítő élményeit meséli el, a vietnámi háborúból. A beszélgetésünk nagyrészét messengeren, és e-mailben folytattuk. Személyében egy nyitott, udvarias, jó humorú, aktív és nagyon segítőkész úriemberrel ismerkedhettem meg, aki rengeteg olyan történetet mesélt, amik vagy megnevettettek, vagy egyszerűen leesett tőlük az állam. Izgalmas időtöltés volt beszélgetni vele.
Beszélgetéseink, ahogy ez a blog is, a konfliktusban szolgáló felek maximális tiszteletben tartásával folyt.
Ezekben a sorokban megpróbálom átadni a beszélgetésünket, az olvasók számára.
Életrajz - iskolák, sport, csatlakozás a hadsereghez
Apám ellentengernagyként szolgált, az Annapolisi Tengerészeti Akadémián végzett, 1933-ban. Hawaii-n születtem, 1940-ben, ahol hajója, az US Yorktown CV-5 állomásozott. A Yorktownon szolgált a Coral Sea és a Midway-i csatában. A Yorktown elsüllyedt Midway-nél, de apám tudott úszni.
Fizikából, és mérnöktudományokból diplomáztam 1963-ban. Az Outward Bound kiképző táborban kaptam nyári munkát, a Békehadtestnek tartottunk túra- és mászótréningeket. Egy évet töltöttem az Új-Mexikói Állami Egyetemen, fizika hallgatóként, amikor a Békehadtest Puerto Rico-ban ajánlott egy munkát. Nagyszerű munka volt, de közben besoroztak.
Jól végeztem az alapkiképzést, a századmon belül élenjáró címet kaptam. Mivel rendelkeztem diplomával, és viszonylag magas pontszámot értem el az általános intelligencia teszten, elküldtek a hadsereg hideg területeket kutató mérnöki laborjába, a new hampshire-i Nashua-ba. 80 társammal együtt voltunk diplomás sorozottak, alapvetően kutatóként dolgoztunk.
Szikla- és hegymászóként úgy döntöttem, jelentkezem a Különleges Erők felcser képzésére, amiről azt gondoltam, hat hónapos kurzusával egy jó kilépő lesz a seregtől. Önként jelentkeztem a légideszanthoz, ami sok társamat felháborította, mivel egy fizikus kutatóasszisztens soha nem jelentkezik önként semmire.
Eljutottam az ejtőernyős iskoláig, de az előző héten befagyaztották a különleges erőknél a létszémot. A vietnámi háború még nem igazán kezdődött el. Az osztály fele a 82. légideszanthoz, a többiek a 101-hez mentek. Kicsi volt az igény ejtőernyős képzést kapott fizikai tudományos munkatársra, szóval az adminisztrációs századhoz küldtek, mint a legjobb intelligencia teszteseket, ahol pénzügyis lettem.
Később kiderült, hogy egy helikopter-topográfiai csoporthoz kijelöltek, a Panama-csatorna zónájába, de az adminisztráció nem akart elengedni.
A közép- és a főiskola alatt is bírkóztam, így jelentkeztem a sereg csapatába is, egy hathetes programba West Pointra, de aztán inkább önkéntesként Vietnámra esett a választásom. Az 1. zászlóalj 501-es gyalogságát épp az 173. légimozgékonyságúakhoz vezényelték, és kellett nekik egy pénzügyis. Szóval engem is átvezényeltek.
Út Vietnámba
Oaklandbe repültünk, és behajóztak minket Vung Tau felé. Itt ismertem meg Rábel Lászlót, és nagyon sokat beszélgettünk a két-három hetes út alatt. Megismertem egy lövészcsoportot, nagyon jól összebarátkoztunk, megpróbáltam áthelyeztetni magam hozzájuk. Beszéltem a zászlóalj ügyintéző tisztjével, aki azt mondta, sok jólképzett lövészük van, de írnokból kevés...szóval nem enged.
Maradtam az adminisztráción, keményen dolgoztam, de kerestem más opciókat is.
Átmentem a repülőszázadhoz, hogy meglássam, kell-e nekik helikopteres fedélzeti géppuskás. "Van két jó szemed, automata fegyverrel tudsz lőni egy instabil platformról, kérd az áthelyezésed!" NEM ENGEDÉLYEZZÜK, az adminisztráció fontosabb.
Hetente három este angolt tanítottam, gyerekeknek, a szabadidőmben. Tetszett, szóval jelentkeztem egy civil-kapcsolattartó programra, és egy hónapot töltöttem Cholonban. Ismét visszahívtak az irodába.
Mélységi felderítés
A méységi felderítő járőr egy kis létszámú(általában 6 fős), jól felszerelt felderítőcsoport. Feladatuk az ellenséges terület mélységében tevékenykedni. A vietnámi háború során, a mélységi járőrfeladatokat az Egyesült Államok négy fő fegyverneme, a hadsereg, a légierő, a tengerészet és a tengerészgyalogság dedikált egységei látták el. A felderítő egységek fő feladata a hírszerzés volt. Információt szerezni az ellenséges tevékenységről, mozgásról, valamint tüzérségi- és légicsapások koordinálása(pl. B-52 bombázás), és ezen csapások eredményességének felmérése mind a felderítő egységek feladatai voltak. Ezen felül néha rajtaütéseket is vezettek az ellenség létesítményei, eszközei és személyi állománya ellen.
Délkelet-Ázsiában a felderítő egységek sokszor tevékenykedtek "a kerítésen túl", ami a Laoszba és Kambodzsába történő beszivárgást jelentette. Ezekben az országokban a kommunista Észak-Vietnámmal szövetséges erők saját polgárháborúikat vívták, sok esetben segítséget nyújtva az Észak-Vietnámi Hadseregnek(Vietnámi Néphadseregnek) és a délen üzemelő kommunista erőknek, a Nemzeti Felszabadítási Frontnak(Viet Cong).
Az északról ágazó utánpótlási vonalak, a Ho Chi Minh ösvények Laoszon és Kambodzsán át, a vietnámi határ mentén húzódtak. Észak-Vietnám csapatokat és felszerelést juttatott délre, a legmagasabb létszám a havi 22000 főt is elérte. Az útvonalakon teherautókkal, kerékpáron, elefántháton, vagy gyalog jártak. Bármennyire is fejlett volt a kémtechnológia, a "gyalogos felderítés" bizonyult a legmegbízhatóbbnak.
Ekkor hallottam a mélységi felderítőkről. A bizottság elé álltam, amiben három tiszt és nyolc tiszthelyettes vizsgáztatott. A harminc jelentkezőből hatot vettek fel, köztük engem is. A többiek a gyalogságból, utászoktól és a rendészettől kerültek ki. Mivel mindkét karral tudtam öt darab egykezes, alsó fogásos húzódzkodást csinálni, ez talán segítette a döntésüket.
A Recondo iskola 003-as osztályába kerültem, 1966. novemberében (a Recondo iskola volt a vietnámban állomásozó amerikai és szövetséges különleges erők elit kiképzőközpontja, ahol rengeteg tapasztalatot osztottak meg a különböző nemzetiségű harcosok). Felállítottam pár testnevelési rekordot és másodikként végeztem a Recondo futáson, ami az osztály egyharmadát szórta ki. A 173-ból öten együtt folytattuk a kiképzést. Kiképzőnk három héten át egy ausztrál SAS őrmester volt. Napi tizenkét órában velünk volt. Ő vezetett minket az ötnapos, ellenséges területen végzett Recondo őrjáraton. Jól teljesítettünk, és úgy döntött ő is átjön a 173-hoz.
Visszakerültem az egységemhez, ahol mélységi felderítként Vladimir Jakovenko, a csapatvezető, engem választott csapatvezető-helyettesnek. "Jake" a Rangereknél(később ebbe az egységbe olvadtak a hadsereg mélységi felderítői) és a Különleges Erőknél is egy legendának számított. Elmondta, hogy magát egy "buta anyaszomorítónak" gondolta, és kellett neki egy intelligens asszisztens, aki tudott térképet olvasni.
Az első küldetés
Az első járőröm lenyűgöző volt. Öt különböző ellenséges csoportot figyeltünk meg a nap folyamán, legalább egy szakasznyi észak-vietnámit, akik egy tábort építettek fel 50 méterre tőlünk (egy észak-vietnámi szakasz legalább 40 főt számlált). Larry Cole és én biztosítottuk az elővédet.
Hogyan vált csapatvezetővé?
Jake (Jakovenko) távozott a csapattól, és négy hét múlva én vettem át a vezetést. “Craggy Strider” volt a hívójelünk, a parancsnokságom alatt.
Az összes többi csapatvezető professzionális volt, akik karriert építettek a hadseregnél:
1. Csapat Mike Howard, korábbi mélységi felderítő Németországban, és Golden Knight Army Parachute Team tag. Később vezető HALO ugróinstruktor a Különleges Erőknél.
2. Csapat Snuffy Smith, mélységi felderítő Németországban, és Ranger Iskola instruktor
3. Csapat Guill – harci ugrás a Fülöp-szigeteken, mindkét harci ugrásban részt vett Koreában, a 187-es deszanttal, második turnusában a 2. gyalogos hadosztállyal. A negyedik vietnámi turnusát töltötte. Ekkor léptették főtörzsőrmesterré.
4. Csapat Jakovenko, aztán én, majd Pat Tadina (116 ellenfelet ölt meg közeli távon zajló tűzharcban), majd Rábel
5. Csapat Rivers Evans – Ranger és Red Raider instruktor
6. Csapat Lewis – Ranger Iskola instruktor
7. Csapat Silbsy – ex-tengerészgyalogos
8. Csapat Roger Brown – 20 éves Ranger Iskola hallgató, a legtöbbet elért társunk. Három évet szolgált gyalogosként, majd a 173-nál mélységi felderítőként, L Rangers (101. légideszant) , majd vissza a N Rangers-hez
Pat Tadina, Vladimir Jakovenko és Reed Cundiff a 2002-es különleges egységek veterántalálkozón.
A felszerelés
LRRP tagok akár 30-40 kg-os felszerelést is hordoztak.
Azt láttam, hogy a különleges egységek katonái nem viselték a jól ismert pipa alakú zseblámpát. Miért?
Tűzfegyverek
Colt AR-15 SP1 (∼korai M16)
Használtak más fegyvereket az AR-15(M-16, XM-177) variánsokon kívül?
Mi volt a legérdekesebb fegyver, amivel találkozott?
Miért ragasztottak szigetelőszalagot az M-16-ra?
Kések
Volt nálam egy kukri, amit egy eltávon vettem Penangban. Lehet megbüntettek volna ha megtudják, de ezen az eltávozáson meg tudtam látogatni egy barátomat, aki velem együtt végzett, és egy gurkha kiképzőközpontban dolgozott.
Sokunk, sokféle kést használt. Randallt, K-Bart, Fairbairn Commando-t. De általában csak konzervnyitásra használtuk őket.
Volt egy lenyűgöző találkozóm az Első Gyalogoshadosztály hírszerzésével. Egy új hadműveletet készítettek elő, és a dandárunk szeretett volna információt szerezni a lehetséges leszállási övezetekről, a három légideszant zászlóalj részére. Selby őrmester és én elrepültünk a gyaloghadosztályhoz, és vártuk a találkozót a hírszerzésükkel. Unatkoztunk, így elkezdtem élesíteni a Randall 14 késem. Selby ugyanezt tette a K-barjával(volt tengerészgyalogosként ez volt a kése). Megjelent két hadnagy, és egyikük megkérdezte: "Maguk az őrmesterek, a 173. mélységi felderítőitől? " Majd látta, hogy a késeinket élezzük. "Hát persze, hogy maguk azok." Gondolom, a megítélésünk a "vademberek" kategóriába eshetett.
Egyenruhák
A tiger stripe(tigriscsíkokra emlékeztető mintájú egyenruha, a francia álcaruhából fejleszették ki a dél-vietnamiak) egy extrém módon hatékony álca volt. Az első küldetésünkön Larry Cole-lal közelebb és közelebb kúsztunk az északiak által felállított táborhoz. Valamelyikük harmonikán játszott, kipakoltak, főztek a tűznél, mintha csak holmi túrázók volnának. Az egyikük, aki mindössze egy pisztolyt hordott, egy nagyon csinos lánynak udvarolt. De úgy tűnt, a nő ügyet sem vetett rá.
Az álcaruhánk egyetlen problémája az volt, hogyha kiszúrtak minket, az északiak és a vietcong is tudta, hogy mindössze egy 5-6 fős felderítőcsoportról van szó. Amit a túlerő elve alapján könnyen lerohantak. Persze a különleges erők más alakulatai(pl. Zöldsapkások) század szinten is használták ezt a mintát.
Viszont sok mélységi felderítő, majd a helyüket átvevő Rangerek szívesebben viselték az ERDL álcamintát(az USA által kifejlesztett terepminta, amit a háború későbbi szakaszában már a gyalogság, és a tengerészgyalogság is alkalmazni kezdett, az egyszínű gyakorlót leváltva). Így az ellenség azt hihette, hogy az a 6 fős osztag, amit kiszúrtak, egy megfigyelő, csapatfelderítő raj része, esetleg egy nagyobb gyalogsági erő elővédje, ami mögött szakasz szintű fegyverzet állhatott, géppuskákkal, 60 mm-es aknavetőkkel, esetleg 90 mm-es hátrasiklás nélküli lövegekkel. Ilyenkor mérlegelni kell a rajtaütés következményeit.
Mélységi felderítők 1968-ban, Khe Sanh közelében a középső, fedetlen fővel ülő katonák egyike tigriscsíkos, míg társa ERDL mintás álcaruhát visel.
Találkozás a helyi lakossággal
Emlékek a küldetésekről
A helyi Viet Cong erők szegényesen voltak felszerelve, és képezve, de jól ismerték a terepet. Az észak-vietnami hadsereg, avagy a vietnami néphadsereg magasan képzett és jól felszerelt katonákból állt, de nem ismerték a terepet. A Viet Cong főerő jólképzett és jól felszerelt harcosokból állt. Ők voltak azok, akiktől nekünk, mélységi felderítőnek félnünk kellett. Tudták, hogy hol próbálunk bejutni, és hol próbáljuk kivonni az embereinket. Azt is tudták hogy szigeteljenek el bennünket.
A Viet Cong mozgalom nem egy "egyszerű" forradalmár csoport volt, hanem a Dél-Vietnamban, rejtekhelyről üzemelő kommunista párt fegyveres szervezete, hadserege. A Viet Cong fő erő egy jólszervezett gerillahadsereg volt, amit időről-időre északról érkező katonákkal töltöttek fel. Így nem csak a helyi lakosságból kikerülő felkelők, de tényleges katonai képzéssel és tapasztalattal rendelkező, sok esetben a szovjetek által kiképzett emberek is harcoltak a mozgalom fegyveresei között. Az északi hadsereg is kialakított saját különleges alakulatokat, amik főleg a DMZ környékén működtek, az ottani amerikai-szövetséges mélységi járőrök életét megkeserítve. Mivel a mélységi járőrök nagy hatékonysággal hátráltatták az északi csapatmozgásokat, a háború második felére az északiak egy komoly megfigyelő és kutatórendszert dolgoztak ki, hogy levadászhassák az ellenség különleges egységeit. Megfigyelték a lehetséges helikopterleszállási pontokat, kutyás járőrökkel, jól felfegyverzett, szovjet különleges erők által képzett katonákkal vadásztak a déli szövetségesek járőreire.
5. Csapat (Rivers Evans őrmester, cigarettával) felkészülőben egy kétcsapatos rajtaütésre a Vasháromszögben(a Viet Cong által erősen kontrollált vidék, Saigontól 40 km-re, hírhedt alagútrendszerrel), Kaiama őrmester irányításával (jobb szélen hátul, trópusi - egyszínú - zubbonyban). Egy géppuskát és sok claymore aknát vittek magukkal. Hátizsákjaik nincsenek, mivel ez egy rövid küldetésnek számított, nem kellett többnapos ellátmány.
Egy kisebb leszálló zónában tettek ki minket, mindössze kb 20 m átmérőjű volt, Kambodzsától 1 km-re. Egy keskeny út futott a zónából. Azonnal berádióztuk az út helyzetét, mivel a térképen nem létezett. Az út megfigyelését kaptuk feladatként, az előre eltervezett terület helyett. A következő nap kiderült, hogy egy ellenséges zászlóalj, vagy egy nagyobb egység állomáshelyének a közepére tettek minket. A térkép szerint két műút futott a közelben, két kambodzsai falu irányába. Az utak forgalma háromkerekű robogókból és kisebb teherautókból állt össze. Egy folyócska felé tartottak, ami 10 km múlva a Saigon-folyóba futott. Fontos információkat gyűjtöttünk, mielőtt belefutottunk egy lesállásba, és 5 km-t futottunk, át az ellenséges által kontrollált terület-állomáshely közepén.
A kedvenc történetemet, Roger Browntól hallottam. Egy ösvényt figyeltek meg, és az egyik csapattársának átadott egy kis távcsövet, hogy azzal pásztázzon a hátvéden. Ő kis idő után odasúgta Brownnak: 3 felfegyverzett viet cong közeledik, kb 100 m-re. Rossz oldalról nézte a távcsővet, az ellenség mindőssze 10 méterre volt, a csapat lesből csapott rájuk.
Montagnard(hegyi törzstag) mélységi felderítő
Közelharcnak hívtuk a nagyon közeli tűzváltást. Két ilyenben volt részem, első esetben 20-30 méterről lőttünk az ellenségre. A helikopterhez futottunk, én pedig kiiktattam egy géppuskafészket, ami lesből tüzelt ránk. A sorozataik közel csaptak le Jakovenko-hoz, aki először nem vette észre őket, majd egy egész tárat kilőtt rájuk. Második alkalommal egy RPD 5-15 méterről nyitott tüzet Moya-ra és Bumgardnerre, ekkor három ellenséget és az RPD-t is kiiktattam.
Mégegy fotó a fenti bevetésről,
...sok sok kézigránát. Steve Miller vállán géppuska hevederek. Nem emlékszem a kamerába néző fickó nevére. Jobban szerette a frontszolgálatot, így visszatért a gyalogosainkhoz. Egy 2.75"-ös rakéta ölte meg, baráti tűz. Sokszor irányított mélységi felderítést, jó volt benne. Megfigyelhető a sok rádió, és a háttal álló fickó kulacstáskái tömve vannak kézigránátokkal.
Mivel a kiadott tártáskák kapacitása korlátozott volt, a különleges erőknél bevett szokás volt plusz kulacstartó táskákat vinni, és vagy tárakat, vagy kézigránátokat, vagy a gránátvetőhöz való gránátokat, esetenként az M-60 géppuska lőszerhevedereit csomagolták ezekbe a táskákba. Volt, aki az ételes dobozába is kézigránátokat tett. Mivel a harcok nagyrésze rövid távolságokon folyt, a túlerőben levő ellenséggel szemben fontos volt a nagy, letaglózó tűzerő.
Néhány felderítő az első tárat csak nyomjelző lövedékekkel töltötte fel, hogy a nagy fényhatás "erőszorzóként" hasson. Az ellenség azt sejtette, jóval több harcossal áll szemben, mint amennyi ténylegesen tüzet nyitott. A nyomjelző lövedékek segítették a támogató csatahelikopterek csapásainak irányítását, minimálisra csökkentve a saját erőknek okozott veszteségek számát (ami kis létszámú baráti erőnél teljes mértékben végzetes lehetett).
A második, általam vezetett őrjárat a Tet alatti tűzszünetben volt, 1967-ben. A tűzszünet délben ért véget. Egy magasrangú viet cong századparancsnok, egy elhagyatott útszakaszon bandukolt, a D harci zónában. Az út mentén alakítottunk lesállást. Kiszúrta Larry Cole-t. Larry kevesebb, mint 2 méterről nyitott tüzet. Sajnálatosan a tűzkontrollunk nem volt túl fegyelmezett, szóval még két másik társunk is tüzet nyitott. Ly van Hoa 20 lövést kapott.
Erről szól a közeli tűzharc. Nem vétheted el, és ő sem.
Néhány mélységi felderítő egy játékot játszott, mennyire tud közel jutni az ősvényhez anélkül, hogy észrevennék. Larry cole és én 2 méterre voltunk egy ősvénytől, a Recondo iskola utáni első bevetésünkön. Mi nem akarattal játszottuk ezt a játékot.
Tome volt a legmerészebb, ő megragadta az ellenfele fegyverét, és arconcsapta a meglepett harcost, majd hagyta futni. Ez a tett az abszolút vitézségről árulkodik.
A háború után
8 évig voltam a 75-ös Ranger magazin főszerkesztője és a White Sands Missile Range-n dolgoztam 35 évet.
Végszó
Hatalmas köszönet Reed Cundiffnak, hogy válaszaival lehetővé tette a blog megszületését. Üzengetésünk során sokat hallottam a családjáról, és róla. Boldog életet kívánok neki, feleségének, gyermekeinek és unokáinak, valamint további boldog utazgatást és könnyűbúvárkodást. Köszönettel tartozom, hogy megosztotta emlékeit, betekintést nyerve a a különleges egységek életébe, a vietnámi háború idejéből, egy emberibb perspektívából nézve.
Köszönet minden fórumtagnak, akik segítették kérdéseimet.
Köszönet az én csapatomnak, Beke Ferencnek, Kiss Dávidnak, Halász Attilának, Lukáš Reháknak és Michal Vencelnek. Mindnyájan nagyszerű reenactorok(hagyományőrzők), gyűjtők, hadtörténet rajongók és kutatók, akik életben tartják a harcosok emlékezetét.
Minden kép a Wikimedia-ról származik, kivétel azok, amik Reed Cundiff gyűjteményéből álltak rendelkezésemre.
NG